Végignézve az emeletnyi romokon, próbálom elképzelni a sok évszázaddal ezelőtti eseményeket, most nem is elsősorban a véres ostromokra gondolva. Mert bár azokat jegyezték fel a régi krónikák pergamenlapjai fölé hajló egykori szerzetesek vagy éppen főúri dékánok, de igazából a szürke hétköznapok eseményeiből tevődtek össze a várbeliek mindennapjai. Vajon hogyan élhettek eleink? A hideg kőfalak közötti ébredés ragadós álmát a fadézsa poshadt vizével elűző apródok egymást ugrató nevetése, az istállóban sorakozó lovak abrak utáni éles nyerítése összemosódhatott a völgybeli jobbágy által hajtott ökrösszekér kerekének nyikorgásával. Ébrednek a vár lakói, inastól a főnemesi családig bezárólag. Már szaladnak a konyhai népek, hogy dagasszák a kenyeret, míg másik szolgalegény a nagyúr tegnapi zsákmányát tűzi nyársra, hogy megsüsse. Az álmos szemű virrasztó örvendezik, mert már jön a váltása, a nagyorrú darabontlegény, így mehet végre pihenni a torony alatti kuckójába. Egy másik őrkatona inkább az Asszonyház felé tekinget, mert már ismét szeretné látni az új szolgálóleányt, akivel tegnap oly jól elbeszélgetett. Most talán úgy gondolja a Kedves Olvasó, hogy elvetettem a sulykot, pedig a középkori várak a maguk valóságában egy teljes életteret alkottak, az ott élő emberek számára évszázadokon keresztül biztosították a létezés minden feltételét. Persze középkori körülmények között, de aki abban élt, azt ismerte, ahhoz szokott. A huzatos hideg szobákban az alkonyat utáni sötétséget alig-alig elűző füstölgő gyertyák, a szakadékos hegyoldal felé kinyúló pottyantós árnyékszékek nyikorgó ülődeszkái, a toronyban üldögélő őrszem által belátható zöldellő hegyek panorámája mind-mind a középkori várak jellegzetességei közé tartoztak.